Amikor a hülyegyerek blogolni kezd

...nagyjából a kétezer-nyolcszázhuszonhetedik alkalommal (ez csak becslés, nem pontos adat).

Veszélyes dolog az, ha egy lélekben ötéves, non-stop unatkozó gimnazistát internetközelbe engednek, és beláthatatlan következményekkel járhat. Az egyik ilyen következmény az Operation Latte Thunder, aminek a címét a Fight Clubból nyúltam – kismilliomodik kísérletem arra, hogy blogot vezessek. Eddig minden egyes alkalommal csúfosan elbuktam, annak a matematikai valószínűsége tehát, hogy ezúttal sikerrel járok, igencsak csekély. De azért megpróbálom, jó?
Egyelőre még azt sem tudom pontosan, miről fogok írni. Valószínűleg mindenféléről, ami foglalkoztat: zenéről, koncertekről, könyvekről, művészetről, talán filmekről is, esetleg arról, mi történik épp az életemben (bár ez többnyire két szóban letudható: semmi érdekes). Nem tudom, milyen gyakorisággal posztolok majd – perfekcionistaként egy kisebb örökkévalóságig tudok szöszölni egy-egy bejegyzéssel –, mindenesetre igyekszem szavakba önteni minden említésre méltót, ami megfogalmazódik bennem. Elvégre ez lenne a blog lényege.

Mit mondjak még? Az oldalsávban már meséltem egy kicsit magamról, de gondolom, illene azért itt is bemutatkozni. Zsófi vagyok. Tizenhét éves vagyok, a születésnapom szeptember végén van, és jelenleg egy nevenincs budapesti gimnázium padjait koptatom egy humán tagozatos osztály tanulójaként. Imádom a zenét, a punktól a heavy metálon át egészen a musicalekig rengeteg mindent hallgatok, bár sokakhoz (így például a barátomhoz) képest még mindig elég laikusnak számítok a témában nagy szívfájdalmamra. Igazi kis művészlélek vagyok, az az elvarázsolt, másik világban létezős fajta; nem csoda, hisz az alkotás kiskoromtól fogva lételemem. Leginkább a rajz és a festészet világában vagyok otthon, de egyébként minden érdekel, ami valamilyen formában kapcsolódik a művészethez: irodalom, tánc, zene, színház, film, fotó, bármi jöhet. Az évek során igyekeztem egy kicsit mindbe belekóstolni, néha több, néha kevesebb sikerrel.

Amúgy meglehetősen ellentmondásos személyiség vagyok (mit vársz attól, aki gyerekkorában majdnem ugyanannyit járt punkfesztiválokra, mint színházba?), néha már-már gusztustalanul optimista, máskor maga az éjsötét pesszimizmus, esőfelhővel meg mindennel a fejem fölött. Meggyőződésem, hogy a lelkemben egy középső csoportos óvodás lakik, aki él-hal a sünikért meg a gumikacsákért, és imád embereket ölelgetni. Valami online teszt szerint ENTP vagyok, pont, mint Tyrion Lannister, Jack Sparrow meg a Joker (izé, köszönöm szépen...?). Vérbeli mardekáros vagyok, és a végtelenségig büszke erre a tényre. Egyébként pedig valaki igazán összehozhatna Draco Malfoyjal – megköszönném.

Azt hiszem, mára ennyi pont elég volt az összevissza csapongó mondataimból. Ha még nem fárasztottalak le teljesen agyilag, akár vissza is nézhetsz később, hátha írok valami érdekeset. Vagy hátha nem.